A nő életében eljön a perc,
amikor ócska cipőként kihajítja régi szokásait, amikor lerázza magáról a ,kellene” és a kötelesség láncait, s a lehetetlen elvárásokat felemészti a benne égő tűz.
A nő életében eljön a perc,
amikor mások egykor kincsként vágyott elismerése lyukas garassá válik szemében, amikor mások helyett már önmagát keresi vágyón,
s a szülői hagyományok folyondárja már nem szab irányt igazának.
A nő életében eljön a perc,
amikor már nem vágyik arra, hogy beolvadjon a sokaságba, amikor tökéletességet hajszoló görcsös kényszere köddé válik,
s nem hajhássza többé rögeszmésen a népszerűséget.
A nő életében eljön a perc,
amikor annyit mond, „elég”, amikor az álság, megjátszás és csalárdság émelygéssel tölti el, s az önelégültség, a dogma és a felsőbbrendűség már taszítja.
A nő életében eljön a perc,
amikor nem féli a konfliktust, hanem oroszlánként kiáll elé, amikor ugyanolyan félelemnélkülien védi önazonosságát, mint a gyermekeit,
s többé nem akar megmentő lenni, hisz tudja, csak önmagát mentheti meg.
A nő életében eljön a perc,
amikor nem lapul meg vélt értéktelensége árnyékában, amikor nem húzza meg magát, hogy mások óriásnak érezhessék magukat,
s áldozatból végre teremtővé válik.
A nő életében eljön a perc,
amikor szégyenkezés nélkül, merészen elfogadja önálló hatalmát, amikor végre kész betölteni méltó helyét a világban, s az együttérzés egyetemes én-szeretetté érik benne.
A nő életében eljön a perc,
amikor végül már nem másokon csüng, mint a gyermek, amikor bátran új szabályokat ír önnön életéhez,
s kimondja:
– elengedem az értéktelenség és félelem érzését
– megválok a szolgalelkűségtől és a passzivítástól
– eldobom a hiteltelenséget és a béklyókat végre
– nem tettetem magam másnak, mint ami vagyok
kijelentem, mától fogva…
– elérem majd legteljesebb erőmet
– elfogadom a legteljesebb függetlenségemet
– ünneplem legmélyebb értékeimet
– megtestesítem merészségemet
– és a legteljesebb módon azonossá válok magammal
eljött az idő
készen állok
a felébredésre, az újjászületésre
