Mi spirituális úton járók, gyakran belefutunk abba, hogy hirtelen megnyílunk valaki felé, majd egyszer csak hatalmasat csalódunk az illetőben, és nem értjük, hogy hogy nézhettük be ennyire a dolgot?
Ahogy haladunk az önmegismerés, az önfejlesztés útján, egyre nyitottabbá válnak az érzékeink. És egyre inkább vágyunk a saját lelkünk, saját isteni részünk megismerésére.
Ekkor elkezdünk beteremteni olyan útitársakat, akiket nagyon hasonlónak érzünk magunkhoz, akiket elsőre nagyon rokonléleknek élünk meg. Majd egy idő után elkezd egyre jobban feltűnni, hogy valahol torzít a kép…
Mert mi valójában a másik ember isteni részét érzékeljük, és ahhoz kapcsolódunk lelki szinten, arra vágyunk! Ám a valóságban, az a másik személy, jellemzően főként nem ezt a részét éli meg, és így a legkevésbé sem eszerint cselekszik. És az egyik részünk kiáll érte, hogy „de én ismerem őt, ő ilyen és ilyen, és ezt és ezt fogja tenni”, de a másik fél meg rendre nem úgy reagál. És ilyenkor baromira nem értjük a helyzetet! Elkezdünk karmikus okokat keresni, meg ezéletbeli traumákat, okoljuk a környezetet és a társadalmi mintákat.
De mit is élünk meg valójában ilyenkor? Mitől is tudunk ennyire csalódottak lenni egy ilyen helyzetben?
Megismerünk valakit és a nyíló/nyitott érzékeinknek köszönhetően, kapcsolódunk az ő tiszta lelkéhez. És ez egy hihetetlenül felszabadító, örömteli érzés! Mivel az egész spirituális útkeresésünk pont egy ilyen találkozásról szól, hogy kapcsolódni szeretnénk önmagunk tiszta lelkéhez.
Majd jön az, hogy de mégsem úgy történnek a dolgok, ahogy a nagy könyvben meg van írva… Igen, mivel mi sem azon a szinten járunk még, ahol csakis a lelkünkből szenvedélyéből cselekednénk.
És ilyenkor morcosak, csalódottak, és durcik leszünk. Főképp tehetetlenségből…
Ám valójában ez is csak egy tükör! Pont azt láttuk meg kívül, ami mi bennünk is zajlik.
Haladunk egy úton, fejlődünk, tudatosodunk, és egyre közelebb kerülünk a célunkhoz.
Egyre jobban fénylünk, és ehhez a hasonló típusúak egyre könnyebben tudnak kapcsolódni.
De ezt mi nem tudjuk egy az egyben érzékelni magunkon, ezért jönnek az olyan útitársak, akik ezt megmutatják nekünk.
És a csalódásunk sem őróluk szól, hanem annak a szakadéknak, ami bennünk tátong aközött amit már tudunk, és aközött, amit még nem ennek megfelelően teszünk.
Nem ők árulnak el és hagynak el minket, hanem mi zártuk ki a lelkünket az életünkből, erről szól a végtelen csalódottságunk!
És motiváltatjuk magunkat, hogy minél több cselekedetünket már a lelkünk szerint éljünk meg, és már ne másokkal hadakozzunk azon, hogy ők hol nem tartanak, hanem a saját megéléseinket, tapasztalatainkat nyissuk meg felfelé. Mert ezért vagyunk itt most ezen az úton… Miért is???
Mert a saját isteni részünk, amikor már beengedtük végül, ő nem fog elárulni és lelépni, és akkor már mi sem fogunk másként cselekedni, csak élvezzük a kapcsolódás örömét!