Sokaktól hallom, hogy „Félek használni az erőmet, félek használni a képességeimet, nehogy ártsak vele!”
Ez egy gyönyörű gordiuszi csomót tud létrehozni bárkinek a spirituális útján, de ha kicsit távolabbról megnézzük ezt a problémát, akkor ez annyira nem is bonyolult és félelmetes! Ugyanis a dolog két különböző szinten zajlik, és csak egy adott nézőpontból keresztezik egymást!
Egyrészt van az az állapot, amikor valaki kapcsolódik Önmagához, megéli a saját tiszta jelenlétét, az erejét, a képességeit és a teremtőerejét. Tehát jelen van a saját életében! Ebben az állapotban az ember elfogadja a világ dolgait, a történő eseményeket, sőt, sokkal éberebben megéli azt, hogy minden amit tapasztal, azt ő teremti, és az pusztán egy külső tükörképe az ő belső világának. Ebben az állapotban az ember senkinek nem árt. Egyszerűen nem azt a tudatszintet éli meg, ahol ártana.
Másrészt van az a „hétköznapi” állapot, amikor az ember képes akár ártani másoknak (pl: indulatból, tehetetlenségből). Ekkor viszont pont az a jellemző, hogy nem kapcsolódik Önmagához, tehát sem azt az erejét, sem azokat a képességeit nem éri el, amivel igazán ártani tudna.